Nagy sokkban sétáltam ki barátnőm szobájából. Ezek tényleg majdnem smároltak?
Azt eddig is tudtam, hogy Nixy bele van zúgva a bátyámba, de Loui sosem beszélt nekem arról, hogy tetszene neki a barátnőm. Bár lehet nem véletlenül...
Mikor kiléptem a házból egyből az arcomba csapott a hideg téli levegő. Nem volt kedvem hazamenni, ezért elindultam a park felé, hogy kiszellőztessem a fejemet.
Bedugtam a fejhallgatóm, és elindítottam az 1D egyik számát. Hát úgy éreztem nem pont Loui hangja fogja velem elfeledtetni LBm és bátyám majdnem csókját...
Egyből elő is kaptam a telómat, hogy átváltsam, de hirtelen valami/valaki nekem jött, én pedig hátraestem, de a fehér kütyümet kezemben úgy fogtam, mintha az életem múlna rajta.
Persze magamhoz híven teli torokból sikítottam egyet.
De még mielőtt elértem volna a mocskos, latyakos talajt, valaki elkapott. Hálásan tekintettem föl a zöld zöld szempárba. Az szórakozottan tekintett vissza rám. Szája sarkában mosoly bujkált, de nem nevetett ki.
- Köszi. - mosolyogtam rá a bongyira. Csak magamban hívom így, mert ha meghallaná, gondolkozás nélkül megfojtana. Na jó, azért nem, de értitek.
Ő nevetve rázta a fejét - bénaságom láttán -, így göndör fürtjei szanaszét repültek. Úgy nézett ki mint egy aranyos kiskutya. Igaz a mondás, miszerint olyan a kutya mint a gazdája. Vagy fodorítva, mindegy.
- Nincs mit. - és arcán a mosoly még szélesebb lett. Jaj, azok a gödröcskék! Olyan kis aranyosak! Úristen, mit ábrándozom én itt?!
- Elengednél? - kérdeztem már kicsit távolságtartóbban, mivel kezeit még mindig derekamon pihentette.
Ő zavartan hátrébb lépett, gondolom nem tudta hová tenni hirtelen hangulatváltozásomat.
Elindultam visszafelé, ő pedig úgy loholt a nyomomban, mint egy hűséges kiskutya. Én hirtelen megsajnáltam, ezért - nem feltűnően - kicsit lassítottam a lépteimen, hogy utolérjen. A göndörke arca felélénkült, mikor lesett neki mit tettem, de szeme sarkából gyanúsan mért végig.
- Hova mész? - tette fel az egyszerű kérdést, én mégis hosszú percekig gondolkodtam rajta. Valójában nem tudtam... Már besötétedett, és ilyenkor félek az utcán egyedül. Csak haza mehetek... kisebb kerülővel barátnőmék felé.
- Haza. - mondtam megszakítva a hosszú néma csendet. Ő értetlenül tekintett le rám.
- Nem is erre laksz. - húzta össze a szemöldökét, és a válaszomat várta. Én csak megvontam a vállam.
Az út innentől már csöndben telt. Egészen Hazzáékig koslattunk, na de ott...! Ott aztán volt részünk meglepetésben.
Én szám elé kaptam a kezem, nehogy egy kisebb sikkantás hagyja el a számat. Velem ellentétben viszont Harry arcán egy hatalmas, pofátlan vigyor terült szét, mikor lefékeztünk a csókolózó párocska előtt.
- Zavarunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése