Ő szőkesége édesen szuszogott a babzsákfotelemben, meglehetősen kényelmetlennek tűnő pozícióban.
Némán felnevettem, majd körbenéztem. A szobában még sötétség uralkodott, leginkább a lehúzott redőnynek köszönhetően. A szobám ajtaja csukva volt, de az alatta levő résen némi napfény sütött be.
Tekintetem hamar visszatért Niallhez, aki picit mocorogni kezdett, én pedig megilyedtem, hogy föl fog kelni. De szerencsémre nem sokára megint ugyan olyan békésen aludt tovább. Én még pár pillanatig mosolyogva hallgattam nyugodt szuszogását, aztán fölálltam, és a szekrényemhez lopóztam, amiből kikaptam pár cuccot. Amilyen halkan csak tudtam, a szobámból is kisurrantam. A fürdőbe átvettem a ruhámat egy gyors zuhany után, aztán a tükör elé álltam. Belenézni már nem mertem.
Féltem, hogy nem az a magabiztos lány fog visszanézni rám, aki szokott, hanem egy szánalmas, szégyenkupac.
És így is lett. A sminkem szétkenődve véreres szemem körül a sápadt arcomon, és tekintetemből csak úgy áradt a szánalom. A szánalom, amit saját magam felé éreztem. Hogy engedhettem ezt meg magamnak? És minek hívtam oda a fiúkat, hogy még ők is végignézzék? Hogy fogok ezek után a szemükbe nézni?! Még sosem estem szét ennyire... főleg nem egy ilyen apróság miatt.
Pontosan, egy kis apróság. Mert ha összejönnek, akkor mi van? Úgy viselkedtem, mintha összedölt volna a világ, pedig nem egy barátom lett volna, aki segítsen, és helyretegyen egy kicsit. Ehelyett én leittam nagam sárga földig. Ráadásul nyilvános helyen, ezzel szégyent hozva bátyámra is.
Megpróbáltam némi életet lehelni az arcomba egy új, természetes sminkkel, majd nagy levegőt véve kiléptem a helyiségből, és lebotorkáltam a konyhába. De még mielőtt elértem volna, vele szemben levő nappaliból hangokat hallottam kiszűrődni.
- Eltűnt! Mikor fölkeltem már nem volt az ágyában! - az ír hangból csak úgy áradt az idegesség. Egyből megsajnáltam, ezért maradék büszkeségemet összekaparva beléptem a fehér nappaliba. Háttal állt nekem, így nem vett észre. Jobb is úgy, nem bírtam volna ki a kék szemek kereszttüzét.
Hátulról mögé osontam, és átöleltem. Éreztem, ahogy megmerevedik, és elakad a lélegzete.
- Niall? Itt vagy még? - hallottam a telefonból Liam hangját.
- Sss... itt vagyok. - suttogtam a fülébe. Ő bal kezét rászorította az egyémre, ami a mellkasán pihent.
- Itt vagyok. - válaszolt már sokkal nyugottabban, némi izgatotsággal a cuki akcentusos hangjával. Imádom!
- Megyek, beveszek egy gyógyszert. - már épp szakadtam volna el hőt árasztó testétől, de nem tudtam. Nem engedett el.
- És ő is. - mondta a telefonba majd kinyomta, és egy hirtelen mozdulattal megfordult. - Nagyon aggódtam érted. - ölelt meg, engem meg elárasztott valamiféle bizyergés. Én halkan felkuncogtam.
- Csak neked? - kérdeztem incselkedve, ő pedig elpirulva kapta el a tekintetét.
- Mármint... azt akartam mondani, hogy... nagyon aggódtunk érted. Mind. Nix is itt volt este. - tette még hozzá. Az arcom hirtelen komollyá vált, az utolsó mondatot hallva.
- Egyedül?
- Hát... öhm... Louval léptek be az ajtón. De ez nem jelent semmit! - próbánkozott. Én hátatfordítottam neki és kiindultam.
- Hát persze. Semmit... - suttogtam magam elé, miközben átbaktattam a konyhába, és öntöttem egy pohár vizet. - Tudod, én igazán örülök nekik. - folytattam valamivel hangosabban, de a hangom egyáltalán nem csengett olyan biztosan, mint akartam.
- Igen? Akkor miert ittad le magad fúl ré...
- Ne! - kiáltottam, ám ettől erős fájdalom nyilallt a fejembe. Kezemet homlokomra szotítva folytattam immár halkabban, de ingerülten. - Ne mond ki, oké? El akarom felejteni! Csak egy kis botlás volt, semmi több!
Niall letaglózva állt az ajtóban. Száját összepaszírozta, gondolom mondani akart valamit, csak nem merte.
Lenyeltem a fejfájáscsillapítót, majd visszaindultam a szobámba. A szöszi kitartóan követett, és amíg én bekapcsoltam a laptopom, ő belehuppant a babzsákba. Én szemem sarkából mosolyogva figyeltem, ahogy izegve-mozogva keresi a tökéletes pozíciót. Mikor észrevette, kérdőn nézett fel, de én csak kuncogva megráztam a fejem.
Eddigre már a gép is betöltött, ahol egyből megnyitottam azt a honlapot, ahol minden percre pontosan megvan az 1D minden lépéséről. Bizar.
Egyből két szalagcím is az arcomba virított. "Új románc a láthatáron!" És egy kép, amikor a ház előtt ölelkeznek Nixyvel. Na, Lou örülni fog...
A másikat olvasva viszon teljesen lefagytam. "Csupa kérdőjel: az új Hanna Tomlinson!"
- Mi van?? - mondtam valamivel hangosabban, mint terveztem.
Niall mögém állt, és úgy nézte a monitort. Amint meglátta, hogy mit nézek, lecsapta a gép tetejét. Én
felháborodva fordultam felé.
- Hé! Engem érdekel!
- Pedig nem kéne... - mondta sejtelmesen. Én összehúzott szemöldökkel vizslattam.
- Te már olvastad, ugye? Nagyon lehordanak benne? Mit ír? - kérdezgettem, ő pedig lehajtotta a fejét.
- Hár... khm... összeraknak Harryvel, és azt állítja, hogy attól viselkedtél olyan botrányosan és azért hányrad le őt, mert... - aztán elpirulva elhallgatott.
- Mert...? - kezdtem nagyon ideges lenni.
- Khm, mert... mert te is meg volták neki... és... és hát, hogy te is csak egy voltál a sok közül...
Szemeim három szorosára kerekedtek. Jól hallottam? Én és Harry?! Ugyan máár.
Villám sebességgel kapcsoltam be újra a gépet, miközben idegesen kopogtattam ujjaimmal az asztalon.
Niall átnyúlt a vállam felett, majd gyengéden összekulcsolta kezeinket. Amint betöltött olvasram is. Lesokkolva jöttem rá, a szöszi igazat mondott. Tényleg ez állt itt. És egy kép, ami tegnap délután készült, mikor fölsegített és kicsit tovább hagyta a derekamon a kezeit. És záró mondatnak: "Vajon ezek után is ilyen felhőtlen marad Louis és Harry barátsága?" Na rohadj meg!
Hitetlenkedve tekintettem föl a kék szempárba.
- Miért? Miért vagy még itt és miért vagy ilyen kedves ezek után is?
- Tudom, hogy ez nem igaz. - biccentett a cikk felé.
- De attól még simán az lehetne. Végül is nem tudhatod...
- De, tudom, hogy nem igaz. Bízom benned. - mindta, én pedig hálásan mosolyodtam el és túlfőtött érzelmekkel repültem karjaiba, és olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam.
Pár perc múlva kicsit eltávolodtunk, de nem engedtük el egymást. Elvesztem azokban a csillogó kék szemekben. Annyira elvarázsolt, hogy szinte semmi sem tudta volna elterelni a figyelmemet. Semmi... kivéve az ajkait.
Észrevehette, hogy hova kalandozott a tekintetem, mert egy huncut mosoly jelent engedett meg. Én pedig vágyakozva pillantottam hol gyönyörű szemeira, hol telt ajkaira.
Foghatta a jeleket, ugyanis továbbra is mosolyogva közeledett hozzám. A távolság folyamatosan csökkent, mígnem teljesen meg is szűnt.
Mikor ajkaink összeértek kellemesen rázott ki a hideg. Kezeimet összekulcsoltam a nyaka körül, ő pedig a derekamat fogta.
Nem tudom meddig falhattuk egymást, de nagyon jó érzés volt ajkait végre az enyémeimen érezni!
Lassan váltunk el egymástól, de a szemkontaktust folyamatosan tartottuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése